Spirituális Anyaság, Nagymamaság, Női minőség

Drága Modikámnak tegnap volt a születésnapja.
Sajnos lemaradtam a köszöntésről.
Utólag is a legboldogabbat kívánom, nem csak most, hanem MINDÍG!!!!!!!
Modit nagyon szeretem, tisztelem tudását, azt, hogy Oguzt réges réges régről ismeri, követi.

Jó pár hete megkértem, hogy írjon nekem a blogomba, a fő témámról ami a spirituális anyaság-nagymamaság, női minőség.
Mert, hogy ideje, hogy megmutassa magát igazából, hogy előlépjen.

Olvassuk szeretettel gondolatait:


Nagyon megtisztelő számomra Anett felkérése, hogy írjak arról, hogyan csempészem be az életembe a varázslatot illetve, mit jelent számomra a spirituális anyaság – nagymamaság.
Ó! Ez könnyű lesz, gondoltam, hiszen pont ez szeretne kijönni belőlem régóta.
Aztán leültem, és néztem a képernyőt, néztem, még mindig néztem.
A manóba! Nem jön.
 Illetve túl sok minden jön.
Mit jön, ömlik.

Amikor tele voltam megfelelési kényszerrel az oviban, általánosban, gimiben.
 Mert máshogy éreztem az életnek nevezett játékot, mint mások.
Miért nem tudok csak úgy, simán belefeküdni a felszínes tanulásba, éneklésbe, barátságba?
Velem csak a baj van.

Aztán megfogant az első gyermekem.
 Akkor is furcsán néztek rám, hogy megyek az utcán, simogatom, védem a hasam, közben pedig mosolyogva beszélek magamban és mesélem, hogy a szegény kis kóbor kutya mit csinál éppen.
 Mert azt éreztem el kell mesélnek az én kis csodámnak, hogy amit látunk, az nem félelmetes.
Azután megszületett.
 Én meghaltam.
Visszahoztak az életbe.
Senkinek nem mertem elmondani, hogy kaptam választási lehetőséget, hogy élek tovább és nem lesz egyszerű, vagy ott maradok és pihenhetek. Választottam. Itt vagyok.

Megszületett a második csodám. Picike volt. Nagyon erős. Már akkor is. Néztem Őt. Atya ég!
Mit fogunk mi kezdeni egymással? Hárman. Aztán hárman fogtuk egymás kezét, szívét.
Ő lett az én hős védelmezőm.
Így éldegéltünk erős véd- és dacszövetségben.
Saját mesékkel, mesékben.
 Még a krumplifőzeléket is megkedvelték.
Mert mesét alkottunk mindenből.

Ahogyan ők cseperedtek, én annál több időt tudtam a sámán világszemlélet megismerésére fordítani. Először az asztrológia, aztán az izzasztó kunyhó szertartás.
Az idő telt, a gyerekeim voltak az elsők. Mi még mindig meséltünk. Mi még mindig szerettünk.
Azt mondták mesevilágban élünk.
Megköszönünk egymásnak és mindenkinek mindent. Megcsodálunk még mindig egy kavicsot, egy virágot. Mindig ég mécses az oltáron, megkérdezzük, hogy hozzá nyúlhatunk e dolgokhoz, mindannyian megalkottuk a saját oltárunkat. Észrevétlen. Kialakult.

 Szereteten és tiszteleten alapul az életünk.
Marci unokám a legcsodább csoda.
 Neki az a normális, hogy reggel fogja a dobot „Gyere Messimama ébresszük fel a napot”.
Szóval azt hiszem, csak hagytam, hogy azt az életet éljük, ami jön. Amit érzünk.
Lehet haragudni, szomorúnak, boldognak és vidámnak lenni.
Csak éljük meg azt az érzést ami bennünk van.
 Beszéljünk róla.
Egymásnak.

Nem régen tartottunk egy női szert.
A nőiességért, magunkért, a gyermekáldásért, a boldogságért.
Énekeltünk, imádkoztunk, doboltunk, pityeregtünk, nevettünk, áldoztunk, nőiesen finoman. Virágsziromba téve az imádságainkat. Igen jó szexet is kértünk.
Mert kértem mindenkit, tiszta szívvel, nagy nagy tisztelettel, őszintén, egyszerűen fogalmazzuk meg az imáinkat.
Emberek vagyunk emberi igényekkel.
Ne akarjunk már annyira nagyon „hű de nagyon emelkedett” lenni. Nem kell!
 Néha csak elég annyi, hogy ne fájjon már annyira élni.
De ehhez őszintének kell lenni.
Nem csak a szertartás vezetőhöz, a tanítónkhoz, hanem elsősorban magunkhoz és az égiekhez. az e világbeliekhez illetve az alsóvilágbeliekhez.
Ha hozzájuk és önmagunkhoz nem vagyunk őszinték, akkor miért várjuk tőlük az életünk javulását? Miért akarunk mindig csak kapni?
Miért nem játszunk nyílt kártyákkal?
Hogyan várhatnám el a környezetemben élőktől, hogy fogadják el ez én világnézetemet, ha csak magyarázok róla, de nem úgy élem a mindennapjaimat?
Szóval azt hiszem, hogy a csodák és a varázslat magától csempésződik be az éltünkbe, ha hagyjuk. Nem erőltetve, mindig csak és csakis annyit, amennyi belefér.
 Sokkal több fog beleférni, ha nem izomból akarjuk, hanem lélekből engedjük.